Elefántcsontpartról, de Portugáliában él
Magyar fordítás
Djidja (jamszünnep) az Abbey földön
Első rész
2025. augusztus 10., hétfő – épp most érkeztünk meg a faluba. Az autó lassan haladt anyám háza felé, az utca olyan csendes volt, mint egy sír. Senki sem volt a közelben, mintha a falu teljesen kiürült volna. Azok a gyerekek sem voltak sehol, akik általában utánunk szoktak futni. Ahogy haladtunk előre, egyre jobban eluralkodott rajtunk a nyugtalanság. Ez egy olyan furcsa pillanat volt, amikor a kétely átveszi az uralmat a lelked felett, és ha nem teszel semmit, szorongássá alakul. Milliónyi kérdés kavargott bennünk. Mi történhetett, hogy ez a korábban nyüzsgő hely most ilyen kihalt? Még a macska sem volt ott, aki mindig a falu bejáratánál lévő tölgyfa alatt szokott szunyókálni. Talán már meghalt! Ez a hely, ami egykor élettel teli volt, ma igazi sírhely. Egy lélek sem látszott! Óvatosan haladtunk tovább, gyomrunkban a félelem és szorongás keverékével. Néhány lépésre anyám házától végre feltűnt egy emberi alak, aki intett, hogy álljunk meg..
Második rész
A fiatalember sovány volt, nyúlánk alkatú, tekintete kóválygó, zihált, szinte levegő nélkül. Biztosan futva jött, hogy ne veszítsen több időt, mint amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy elérjen minket, és megmentsen minket a végső kétségbeeséstől. A falu vezetője küldte őt. Küldetése volt, amit nem hagyhatott figyelmen kívül. Sietős léptekkel közeledett felénk, torka még mindig szorosan összeszorult a fizikai megterheléstől, amit épp végzett. Végül elmotyogott valamit, amit alig lehetett érteni… „A főnök… a főnök azt kéri, hogy csatlakozzatok mindenkihez a főtéren.” Ez volt tehát a dermedt csend oka! Az egész falu – fiatalok és idősek, férfiak és nők – egyetlen helyen gyűlt össze. Minden aktív erő egy térben volt. Egy abszurd gondolat suhant át az agyamon, ahogy szokott: „Egy bomba, és senki sem marad!” Elmosolyodtam a gondolaton, nem voltam büszke rá, de nem mi vagyunk felelősek mindenért, ami az agyunkban történik! És különben is, már nem szabad szórakoznunk? Leparkoltuk az autót, és engedelmesen követtük őt, egymás mögött, mint a jó kis katonák. Teljesen a kegyeire voltunk utalva. De ez a fiatalember, aki önmagában sem volt elég, aki nem gondolkodott önállóan, nem is sejtette ezt! Olyan engedelmes volt, mint egy kutya, akinek csontot adnak… csóválja a farkát, követ mindenhová, mintha azt mondaná: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm, gazdám!” Micsoda borzalom! Micsoda megalázó élet!