Fordulat (magyar fordítása)
„Egy kalap, egy bot, egy esernyő, és előre, hátra, oldalra, tovább… Egy kalap, egy bot, egy esernyő, és előre, hátra, oldalra…” Még mindig látom magunkat, ahogy hazafelé sétálunk az általános iskolából – néha lassan, néha gyorsan –, és próbálunk minél több lépcsőfokot átugrani azon a hosszú lépcsősoron, ami a domb tetején álló iskolától vezetett lefelé. Délutánokat töltöttünk a többi gyerekkel játszva: „Gyere, fussunk el!”, „Fa, helyet cserélj!”, „lábvédelem”, ugróiskola, kidobós, fára mászás… a zöldellő parkban játszva. Boldog gyerekkor, Mama „kis cicája”, Papa „Gabi”-ja. A jó magaviselet nagyon fontos volt!
A „homokozós barátnőmet” akkor ismertem meg, amikor a családom négyéves koromban a városba költözött. Együtt mentünk végig a kamaszkor hullámvölgyein: levelezéssel, mély értelmű versek megosztásával, és nyári estéken a belvárosba sétálva, elmélyült beszélgetések közepette.
Lánygimnázium, „előbb a munka, aztán a szórakozás”, és „a fájdalom nélkül nincs eredmény” – tehát szorgalom, érettségi, még idő az első barátra… kettős diploma német szakból / néprajzból / pszichológiából, valamint tanítói képesítés német–történelem–biológia–rajz szakpárosításban – szeretek tanulni!
Második barát, a világ tetején érzem magam, majd mély depresszió, érzelmileg hullámzó kapcsolat. Első államvizsga, vizsgaidőszak, sikeres egyetemi zárás, de drámai véget ér a diákszerelem. Megdermedtem, miközben a kezemben tartottam a levelét, amelyben azt írta, hogy mégsem költözünk be a frissen bérelt lakásba, hogy vége… Egy hétvégenyi túlgondolás után tudtam: már <x> alkalommal szakított velem. Most… elég. Nem akarok többet sírni! Újra szabadon akarok lélegezni…
Első saját lakás, a képzési időszak folytatódik a gyakornoki szolgálattal. Ezzel párhuzamosan doktori képzés az egyetemen, lassan elfelejtem a fent említett mozgásos mondókát: „… és tovább”. Egyre nehezebb volt megtalálni a belső egyensúlyomat. Heves migrének újra és újra, erős reumás gyógyszerek, hogy gyorsan újra „működőképes” legyek.
Aztán egyszer csak úgy éreztem, mintha páncélba lennék zárva, valahogy csapdába estem. Az első gyanú a sclerosis multiplexre alaptalannak tűnt a neurológusnál tett „boszorkányper” után, aki az idegpályák hosszát mérte. Minden rendben!? Áthelyezés Felső-Bajorországba, ami megszakította a doktori tanulmányaimat, második saját lakás, önálló élet.
A „páncélérzés” egyszerűen eltűnt. Kiteljesedés a hivatásomban, örömöt lelek abban, hogy gyerekeket kísérhetek az oktatásukban, de minden más körülötte elég stresszes volt.
Mégis, 10 évig így ment tovább: megismerkedtem a kedves férjemmel, összeköltöztünk Ausztriában, összeházasodtunk, megszületett egy nagyon édes kislányunk, beköltöztünk egy házba… SM-diagnózis, kortizon, injekciók, és így tovább… 11 éven át lelkiismeretesen követtem az orvosi tanácsokat, mégis ment minden tovább. Elfojtottam a betegség kezdetét, bíztam a hagyományos orvoslásban, de a testem egyre hangosabban jelezte…
Idővel egy szemléletváltás bontakozott ki bennem. Néhány kezdeti gyakorlat, amelyek elindítottak az öngyógyítás útján – amiben ma is hiszek:
- jóga
- qi gong
- fizioterápia
- tudatosság
- vallás
- étrendváltás
- agytorna
- pozitív gondolkodás
- hála
- és tudatosan kiválasztott irodalom…
„Egy kalap, egy bot, egy esernyő, és előre, hátra, oldalra, tovább… Egy kalap, egy bot, egy esernyő, és előre, hátra, oldalra…” És az élet megy tovább…
@Gabi Größlbauer, 2025. szeptember